A blog tesztrovatában általában kétféle autó szerepel: az első esetben olyan autókat próbálok ki, amelyet el tudok képzelni következő autómnak, a második kategóriába eső autók esetében nagyon birizgálja a csőrömet, hogy milyen élmény vezetni. A mai tesztút alanyára e két tétel csak részben igaz: épp jól megvagyok az aktuális autómmal, és árban kicsit fölötte is áll a célterületemnek, míg az új SPA platformos XC90-est már próbáltam nem is olyan régen, magában a V90-esben pedig már az év elején sikerült üléspróbát venni Essenben, a Techno Classicához illően elődmodellek díszkíséretében.

Az V90 tesztút egyik fő motivációja az a tény volt, hogy a kocsi elődmodelljét sajátomnak mondhattam. Szerintem a búcsúzó V70-es az elmúlt 10 év egyik legjellegzetesebb Volvója volt. A V70es egyúttal sajátos piaci szerepet töltött be, amely szerintem a Ford Motor Company korabeli termékpolitikájára vezethető vissza. Akkoriban  a Ford csoportnak kellett egy tömegesen értékesíthető prémiummodell a kifejezetten luxusterméknek szánt Jaguar XF alá, lehetőleg úgy, hogy ne nagyon nyírják ki egymást, és a német prémiummodellekkel se kelljen szemtől szemben konfrontálódniuk (tehát vagy árban kínáljanak a németek alá, vagy luxusban föléjük). A V70 így valamivel kisebb, még a lépcsős-hátú S80-nál is. A mérettel azonban nem csökkent a praktikum, sőt a V70 szerintem az egyik legjobb térkihasználású autó volt a piacon, miközben a nagy családi autók és a felsőközepes prémiumautók mérethatárán egyensúlyozott.

A V90-essel egy teljesen más utat jár be a Volvo: a Ford felügyelet megszűnt, és a Geely tőkéjével, érezhetően azt a célt tűzte ki, hogy közvetlen ellenfelet állítson a prémium felsőközép-kategóriában. E kihíváshoz pedig a jávorszarvas-masztodon XC90-nél bevetett SPA platform kitűnő alapnak ígérkezett.

A tesztautót a Volvo hagyományok alapján sok jóval ellátták, van benne automata váltó, Volvo-szinvonalú ülések, "autopilot" és extrák hosszú sora, amelyeket szerencsére három felszereltségi szint elég jól összefog, és árban áttekinthető tesz. A tekintélyes külméret miatta belső térérzetét nem érheti panasz, de a V70-hez képest elsősorban kívül lett nagyobb, a gyakorlatban kihasználható beltér közel sem hízott vele.

Formát szokni kell, de ez igaz volt az elmúlt 20 év volvóira. Mindenesetre ugyanúgy árad az a különc "volvóság" a V90-esből, bárki is legyen a tervező. Eddig három teljesen más habitusú tervező, (Horbury, Mattin, és Ingenlath) esetében mindnek sikerült valami olyat összehozni, amit egy kis autós ismerettel meg tudunk különböztetni a német és japán konkurensektől. Az ívek és formák nem ismeretlenek a korábbi Volvókhoz szokott szemnek, és sok Volvós részletet örökítettek át a szokásos furcsaságokon felül.

A V90 fő aduja a beltér lesz, amely szerintem zseniálisra sikeredett. Ez nemcsak ez elődhöz viszonyítva igaz, de a friss konkurencia tükrében is nyugodtan kijelenthetem. Egyszerre eredeti, igényes és alapjában véve használható is. Az ülések a márkához méltóak, bár ebben nem találtunk masszázsfunkciót, amivel Essenben tudott nekünk még meglepetést okozni.Viszont az Isofix pontok külön nyílást kaptak, ami megspórol nekünk egy korai látogatást a kárpitosnál.

A V70 után és a V90 külméreteit ismerve meg kell mondjam, a csomagtér az egyetlen eleme az autónak ami igazán csalódással töltött el. Itt utalnék az autógyártók rossz szokása, amikor a katalógusadat-vadászat érdekében az övvonal alatti csomagtartó méretet igyekeznek maximalizálni, ami a legirrelevánsabb egy családi kombinál. Az eredmény az ilyen dögös, de értelmetlen sziluettek, és az autós fórumok szférájában a katalógusadatokon értetlenül álmélkodó vevőjelöltek.

Itt most megint felidézném az XC90-nél írt kritikákat: a Volvo Sensus fedélzeti informatikai rendszere lehetne jobb is. Az érintőképernyő olyan, mintha az Android valamelyik közelmúltbéli oprendszeréből (annak is a settings részéből!) vették volna ihletet. Az autó képernyőjét azonban nem tudjuk közelről hosszasan bámulni, szerintem egy a szemet határozottabban a funkciófelületekre vezető, kontrasztosabb menü-rendszerrel sokkal többet érne az ember. Öröm az ürömben, hogy hardveresen minden oké, csak egy alapos szoftverfrissítés kellene.

A V90 a szokásos kanyargós útszakaszon éppúgy helytállt, mint az odavezető pályás és városi szakaszokon. A vezetési élmény rendben van, de nem kiemelkedő. A D4-es motor minden racionális közlekedési helyzethez kielégítő, de még nem hiányolja a hátsókerék-hajtást.

A nyolcsebességes váltó is korrekt partner, de olyan apróságok ki tudtak akasztani, mint amikor nem jelzi ki a sebességet a műszeregység D-ben, pedig ezen információ a full-LCD műszeregységen simán elférne, ráadásul a korábbi LCD műszeregység (pl ami az XC60-asban van) még képes volt erre. A másik ilyen problémám a SPA Volvókon bevezetett sebességhatároló, ami nemcsak a világ legértelmetlenebb extrája, de egyúttal könnyű véletlenül átállítani a tempomatról, míg a visszajutáshoz rá kellett jönnöm hogy miként is sikerült aktiválni. Ha egyszer megvan, akkor okés, csak ki kell tapasztalni. Az ilyen dolgokat azért meg lehet bocsátani, de a fokozatkijelző lehagyása maradandó hiányosság.

Összességében abszolút megnyert magának a V90-es, megvan az a "dögösségi" faktor, ami miatt a GLC-t és az E-klassét legalább annyira szerettem, és hajlandó voltam megbocsátani azoknak is apró gyengeségeiket (mint a kormány bal oldalára zsúfolt négy darab kar). A V90-es egy szerethető autó, ami sokat számít a végletekig kiélezett felső-közép prémiumkategóriában. Szükség is van rá, mert nem csak tudásban, de árban is jelentősen túlmutat az elődökön, és annak kialakult vevőkörén.