Eredetileg egy kimerítőbb posztot terveztem ide a rendszerváltást elég jól dokumentáló német múzeumokból, de sem időm, sem kedvem nem volt most megírni, így következzék itt egy kivonat a lényegről.
Az elmúlt bő évben sikerült több olyan múzeumot is meglátogatni. amely megemlékezik az ő átkos 40 évükről. Mert az a 40 év igen tré volt mindenhol, akár éheztek akár lázongtak akár vitték őket erőszakkal a birodalom túloldalára, ahol épp mások lázongtak.
Tavaly a PS Speicher került be a második nagy Európai autós túladagolásos körutamba. Aki nem ismerné, a 19. századtól a jövő német autóipari elképzeléseig sok mindent felölelő múzeumot egy magtárból (Speicher) alakították ki, meglehetősen igényes formavilággal és stílussal.
Bár ez 90 előtt is NSZK volt, Európa ezen a felén állandóan emlékeztetnek arra, hogy Poroszországban vagyok. Érkezésem első reakciója egy figyelmeztetés volt, hogy hiába érkeztem egy órával a zárás előtt, ki kell fizetnem teljes díjat (ami így is maximálisan megérte, csak a teljesség kedvéért). A Lóerőtár hatalmas, csak a magtáras része 7 emelet és számos kisérőépülettel rendelkezik, ahol tematikus tárlatok várják a látogatót (vagy épp egy hidraulikus fékpadra ültetett Porschéba épített szimulátor).
Ennél csak egy fokkal viszi tovább a porosz vendégszeretet a Wartburg Múzeum, ahol kártyával nem lehet fizetni, a kamerázást pedig külön felárral büntetik, tiszta berlini fal fíling.
Amúgy a hely szelleme sajátos hangulattal ruházza fel a düledező gyártelepen kiépített színvonalas múzeumot, melegen ajánlom mindenkinek aki megtapasztalta az átkost, még nosztalgiázni is fog a sosem létezett sportkocsik és tanulmányok láttán, mintha minden rendben lett volna.
Zwickaunak állít némi kontrasztot az August Horch múzeum amely szerintem Németország egyik legjobb autós múzeuma (ami nagy szó, ismerve a konkurenciát).
Ők ugyanezzel a profizmussal mutatják be a zwickaui Trabant (és vele a DDR) történetét.
Konkrétan éreztem a régi faszerkezetes nyaraló tökéletesen hozta azt a fílinget amit ilyen tökéletesen sosem éreztünk mert vagy a hordozható Junoszty TV romlott el, vagy ház ázott be. Mondhatni jobb mint a valóság…
De visszatérve, a PS Speicherre az egyik kedvenc szegmensemben a kelet- és nyugat-német gazdasági folyamatokat szemléltették egy látványos párhuzammal.
A lehető legjobb kiindulási pont egy olyan autópáros, amely bár ugyanúgy néz ki, egy világ választotta el őket. Vagy legalábbis a berlini fal… Az baloldali verdán az Auto Union négykarikás logója csillog, ez volt a DKW márka jövőbeli reménye, amelyet a háború elején fejlesztettek ki, aztán volt jobb dolguk is az elkövetkező 4-5 évben.
A jobb oldali verda az újonnan alapított kelet-német ipari konglomerátum, az IFA jelvényét viseli. Az IFA F9 egy kompakt családi autó volt volt, amelyet 1950 és 1956 között gyártottak kelet-német színekben, amígnem feladták a kifinomult nyugati technológiát és valami visszafogottabbat választottak az első Wartburg formájában.
Az F9 modell először az egykor az Auditól elorozott zwickaui gyárban készült, majd néhány évvel később az eisenachi üzembe költöztették. Mondanom sem kell egyik gyár sem az a munkáshatalom erejét szemléltető zöld mezős beruházás, előbbit az Auto Uniontól, utóbit pedig a BMW-től államosították.
Persze nyugaton sem volt könnyű, ezt a Speicher világraszóló mikroautós gyűjteménye remekül szemlélteti. Próbáltak kereket és motort tenni minden dologra amiből egy kis fantáziával mobilitást lehetett remélni, mint a Henkel (nem a mosópor), a Messerchmidt (nem a vadászgép)…
Vagy épp a mikroautók BMW-je a BMW Isetta, amelynek egyterű változata az utolsó kétajtós BMW amit senki sem kívánna meg.
Aztán az alagút vége felé ott egy 1979-es táblázat a két ország megélhetési viszonyairól. Addigra egy átlagos nyugat-német alkalmazott körülbelül heti 400–600 német márkát keresett, keleti testvére pedig kb. 230-340 Márkát (akkoriban 1: 1 átváltási árfolyamhoz volt kötve a DM-hez, persze ezt senki sem gondolta komolyan, főleg a kelet német állam, akit bővebben érdekel olvasson utána a nem-konvertibilis deviza kifejezésnek).
Miközben a szerencsésebb Johann körülbelül 10 000 DM-ért vásárolhatott egy golfot, kevésbé szerencsés testvére csak a Trabant 601-et szerezhetett be, mintegy 8000 keletnémet márkaért. Az, hogy egy olyan szánalmas autóért, mint a Trabant többet kellett dolgoznia az egy dolog. Az sokkal meredekebb hogy ezen az áron csak 10 év várakozás után juthatott hozzá „álmai autójához”.
Talán vigaszt jelenthetne hogy a keleti munkavállaló a legtöbb élelmiszernél barátibb árcímkére számíthat. Mindazonáltal azok, akik kommunista rendszert megtapasztalták, derengeni fog, hogy a szabott árak elég ritkán működtek, és fekete vagy a szürke gazdaságban az árak igencsak elrugaszkodtak az állami fizetésektől.
Lehet hogy a fenti kissé random gondolatcunami eléggé rögtönzöttnek hat, de most ennyire volt időm, a berlini fal ledöntése egy történelmi pillanat, amit a mai „módszerváltózós” tinik nehezen fognak megérteni, de igenis kumma nagy dolog hogy végre megint ott vagyunk a világ jobbik felén.
